Elmentünk megnézni a Galaxis őrzőit. Ez a fanfic nem arról árulkodik, hogy utáltam.
A fanfic Amethystnek készült, mint születésnapi ajándék, és mint "köszönöm-hogy-tartod-bennem-a-lelket" köszönet.
Cím: David Bowie Moonage Daydream című számából.
Elemek: Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak c. könyvéből készült filmből.
Zenei aláfestés
Zenei aláfestés
P R O L Ó G U S
A zuhanyrózsából a jéghideg víz a fejemre tódul. Két bajom van ezzel a lakással: az egyik a lebegő tűzhely, a másik meg a csap. Rajtad áll a választás: vagy jéghideg, vagy tűzforró vízben zuhanyozol, és hogy őszinte legyek, egyik sem túlzottan kellemes, de hát mit vár az ember egy garzonlakástól? A minőségén a tény sem segített, hogy az előző tulajdonosa egy zöld bőrű, három fejű, sárkánypikkelyekkel díszített hapsi volt, enyhe ázsiai beütéssel.
Elzárom a vizet, mikor már elegem van a fagyásból/forrásból, és beütöm a zuhanykabin holografikus ajtajának számkódját: 1-8-8-8. Hasfelmetsző Jack öt nőt gyilkol meg Londonban, valószínűleg a legkisebb szívfájdalom nélkül.
Egy dolog, ami az otthonomhoz köt.
Az ajtó kinyílik, és szembeállok a tükörrel, egy maszatos felülettel, ami kopottas-rekedtes hangjával pár másodperc múlva analizálni kezd.
- Szia Eddie - köszönök neki, még mielőtt belefogna, közben magamra tekerek egy makulátlan vatta-puha törölközőt. Nem tetszik, aki a tükörből visszanéz rám, és sohasem tetszett.
Magamat bírálom, a tükröm analizál.
- Godiva Ayers. Kor: 23 év. Testmagasság: 167 centiméter. Testtömeg: 68 kilogramm. Egészségügyi állapot: diagnosztizált és kezelés alatt álló pajzsmi-
- Köszönöm, Eddie - hallgattatom el azzal, hogy a jobb alsó sarokban megnyomom a némítás gombot, majd az összes felugró kis ablakot a pulzusom, a vérsejtjeim és a szívem állapotával kapcsolatban a tükör oldalára söpröm, hogy azt a jól ismert, szeplőkkel tarkított arcomat láthassam. Utálom, ahogy azok az ördögi, vörös kis pöttyök visszapislognak rám a testem minden pontjáról; mintha folyton azt kiabálnák: nézd, itt vagyok! nézd, én sokkal vörösebb vagyok, mint a többiek! ó, én sokkal nagyobb! engem a legrosszabb helyen találsz meg!
Csendben konstatálom magamban, hogy hat éven keresztül semmit nem nőttem, de az itt tartózkodásom alatt leadtam három kilót - ami részben a néha-néha működő hűtőmnek, részben pedig a tűzhelynek köszönhető. Néha megfordul a fejemben a gondolat, hogy talán én fogtam ki a Tudástérben a legborzasztóbb lakást, de még így is jobb, mintha Hermes (Űr)kalóz fogadójában kellene dekkolnom. Volt hozzá balszerencsém.
- Meddig akarsz még tollászkodni? El fogsz késni! - A hang az ajtó túloldaláról Alexander, a macskám. Egy hétig gürcöltem, tizenkét órákat Hermesnel, hogy beszerezzek egy kevéske csokit meg egy macskát - mármint, tudjátok, egy olyat, ami nem "ó, ott nagyon jó"-zik, ha az állát vakargatod -, és erre kiszúrták a szememet... vele. Nem mintha bármi problémám lenne Alex-szel. A ténnyel, hogy macska, nincs. Azzal, hogy beszél, van.
- Neked nem mindegy?
- Nem, mert Erzon húsos falatkáit szívesebben látom a tálkámban, mint a rügyes-szójás kajád maradékát.
- Az édes-savanyú csirke volt! - reklamálok.
- Panda vagyok én, hogy bambuszrüggyel etess!?
Magamra rángatom a térdzoknimat; a gyerekkorom jut róla eszembe. Kantáros nadrággal hordtam, ebben hintáztam a kertben, és mindig figyeltem, számoltam, hányszor halad el mellettem a két zöld oszlop: egy, kettő, három, sok. Pillanatnyi zöld foszlányok, jelentéktelenek, mégis szép emlékek.
Egy emlék, ami az otthonomhoz köt.
Felhúzom a farmeromat, az egyetlen dolgot, ami még velem maradt a Földről, ami még odahúz. Az első héten, mikor ide kerültem, mindent ebben csináltam: ebben dolgoztam, ebben főztem, ebben aludtam, pedig mikor még odalent éltem, utáltam és most lám, máris a kedvencemmé nőtte ki magát.
Ez a harmadik, ami emlékeztet a Földre.
Széles csípőm miatt úgy kell beleugrálnom magam a nadrágomba, de ha nem lenne ekkora, valószínűleg akkor is ugrálnék bele. Mindig szerettem furcsán megcsinálni a dolgokat, és addig csűrni-csavarni őket, ameddig bonyolultabbak nem lesznek, mint valaha.
A megnövekedett páratartalomtól és hőmérséklettől megint bekattan a tűzjelző, és eszeveszett víjjogásba kezd, a héten már harmadszor. Mielőtt megismétlődne a múltkori baleset, amikor igazi tűz volt, de senki nem vette komolyan, gyorsan kilopakodok, és lekapcsolom. A szomszédok tőlem már megszokták.
Alexander, kihasználva az alkalmat rögtön besurran a melegbe, majd a szennyeseimre fekszik, ezzel is felhívva a figyelmet arra, mennyire elkélne már egy mosás.
- El fogsz késni.
- Nem fogok.
- Fél hat van.
- Hupsz - mondom, de továbbra is ugyanazzal a higgadtsággal kontyolom fel a kezelhetetlen, kócos, vörös hajamat a fejem tetejére. Nem tudom, kitől örökölhettem, mert sem anyának, sem nagyapának nem volt ilyen haja, de az ilyenek állítólag átugorhatnak egy-két generációt.
Hogy apa haja milyen volt, nos, ötletem sincs, szóval lehet, hogy tőle. Bár nem hinném. Ahányszor elképzeltem, mindig szőke volt.
- Tényleg el fogsz késni - ásít, ahogy egyre beljebb ássa magát a ruhák halmába.
- Tényleg nem érdekel. Ha elkésnék, a telefonom már szólt volna.
Amit a telefonomról tudni kell:
Ennek alapján állapítom meg, hogy milyen nap és mennyi idő van, ezáltal a napszakokat is. Na meg, ilyen aligha van pár embernek a Tudástérben, szóval eszeveszett értékes - de a világért sem adnám el, semmi pénzért.
Miután öltözékem további részeit - ami magában foglal egy lila rövidujjút és egy fekete dzsekit - sikeresen magamra rángatom, már a munkához szükséges felszerelésem felét beledugdostam a zsebeimbe. Sokkal könnyebb a kreditszámlálómra átutalni az asztalnál a pénzt, mint Hermes szeme láttára a pénztárnál. Tudástér szabálytalanságának vannak előnyei és hátrányai, de biztos vagyok benne, hogy így a heti körülbelül 400 kredites órabéremet egy-egy este minimum hetven-nyolcvannal megdobom. Számomra mindenképpen van előnye.
Mire sikerül a helyére tennem az analizáló kontaktlencséimet, addigra már nem tudom eldönteni, hogy örömkönnyeket hullatok-e, vagy csupán a fájdalom miatt van. Hogy keményebbnek tűnjek, azt hiszem, azt kéne mondanom, ez a velejárója, de szerencsére senki nem akar kérdőre vonni efelől.
- Ha jössz, hozol tonhalat? - kapja fel Alexander a fejét a kulcsaim csörgésére.
- Hajnal kettőkor mégis honnan hozzak neked tonhalat?
- Nem tudom. Attól az elefántembertől.
- Drafura gondolsz, a Cosmic Love mellett? - Egy fintor fut át Alexander arcán, mikor meghallja a hotel nevét. Egy utcával lejjeb áll, totál rózsaszín, és a love hotel űrbéli megfelelője - ha van számomra pokol, hát az az épület az.
- Igen, rá.
Bekapcsolom neki a híradót, miközben már fél lábbal az ajtón kívül vagyok, és somolygok egyet.
- Még meglátom.
☾★☽
Útban Hermes (Űr)kalóz fogadója felé sikerül elkapnom azt a halszerű figurát, aki a Földről hozza a tonhal konzerveket, és veszek kettőt Alexnek. Megrémiszt a kannibalizmus, amit ez az alak produkál. Két napi borravalóm rámegy, de bármit hajlandó vagyok annak megtenni, aki leginkább emlékeztet az otthonomra.
______________________________________________________________
folytatása (nagyon gyorsan) következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése