Oldalak

2015. március 9., hétfő

Jelentem

Minden oké. Legalább is úgy tűnik.
Na, figyi, nagyjából oké.

2015. március 7.

Erre a napra semmit nem terveztem, egészen péntek este nemistudomtalán tizenegyig, amikor Johanna felhívott, hogy na mi az ábra, menni kéne Japán napokra. Semmi konkrétum, aznap este utánanéztem még ennek a dolognak és hát, fotókiállítás, szóval nem lehet rossz, és a belépőjegy - kapaszkodjatok - 150 (százötven) forint volt, tehát muszáj volt. Must have.
Másnap 9:20-as busszal be a városba, Wandának öltözve (oldalvást látható, a telefonom, a messengeres kép, az ujjaim, és a halál mocskos tükör, na ez mind menő, gyerekek. Ez mind menő). Elmentünk, először egy rossz helyre, másodszor egy jó helyre, ahol megvettük a jegyet (tényleg 150, azt hittem, ott csókolom agyon, aki ezt kitalálta), Széchenyi térre vissza, squad-dal (1 ember) vissza, utó-squad következik, majd miután lelomboztak, hogy nem, nem lehetünk az első csoport a kalligráfián, kénytelenek voltunk feltalálni magunkat. Megnéztük - legalább is meg akartuk nézni a fotókiállítást, de elkapott egy japán csávó, és megdobált papírokkal, és hungrishul, félig magyar és félig angolul beszélgettünk vagy egy órácskát, két gamerrel megnéztük a kiállítást, és gésa ruhát próbáltunk. Az alább látható fotón az értelmiségi csoportunk nagy része látható. 

Utána KFC és fagyi a squaddal, aztán egy kiadós alvás délutánra, estére pedig egy még kiadósabb céges buli. Egyértelműen csak én tudok magamról jó fotókat készíteni, ezen felül. Becsiccsentettem estére, így kísértem haza fél kilenckor a Kittyvel a buszmegállóból az exemet, és sétáltam vissza, valami olasz gigolo-ról szóló dalt danászva. Otthon tovább ittam, és fél egykor elkezdtük olyan szinten bestyle-olni a hajamat, hogy egykor már muszáj volt hajat mosnom. Ekkor távoztak a vendégek.
Ezután még egy órát szenvedtem az ágyban, majd kettőkor sikerült elaludnom...


2015. március 8.

... Ami nem volt épp egy jó ötlet, mert másnap fél nyolckor kelni kellett és rosszabb voltam, mint a kétnapos törölköző. Most egy másik squaddal, anya barátaival mentünk (Norbi, Zsombor, Edina, Joszi Viki, Kitty, Anyu, Öccs, én). Egyrészt, baromira vártam már ezt a napot, merthogy nőnap (ez virágokat és csokit jelent, meg kölni illatú pólókat), másrészt meg kirándulás.
A tervezettnél egy órával később sikerült is elindulnunk, de az úton semmit sem tudtunk beszélni a Kittyvel, mert a cockblocker öcsém köztünk ült, így Kitty bealudt, én olvastam és tanultam, igazán érdekfeszítő. Tájat néztem, és halál boldog voltam, hogy utazhatok. Ennek örömére zenét akartam társítani az utazás hangulatához, de izé... nincsenek boldog zenék a telefonomon. Meg úgy sehol. Úgy érzem, valamit nagyon elbasztam. Az egész annyira elvarázsolt, ahogy ott ültünk, fülledt levegőben a kocsiban, és mindenki halál-hullafáradt volt a tegnapi buli után, de anyáék beszéltek mindenről, mi meg ott hátul néma csendben ültünk, Kitty aludt, az öcsém evett, én meg heves kutatómunkát próbáltam végezni a szélső ülésen, ölemben egy füzet, egy könyv, még egy füzet, toll, és telefon, és csak bújom egyre. Ez annyira rám vallott egyszerűen, hogy elképzelni sem tudjátok.
Mellesleg, nagyon régóta vágytam már utazni, és amióta anyuék külön vannak, egyszerűen annyira sokat kirándulunk, és sokkal felszabadultabbnak érzem magam, mikor mondjuk a vonaton ülök, és mindenki csak a folyton mélabús arcomat látja, mikor pedig boldog vagyok, csak nem pattogok és vigyorgok, hanem a folyton mélabús arcommal bámulok keresztül az ablakon a tovasuhanó tájra, muffinos fülhallgatóval, bolyhos bordó sapkával a fejemen, és boldog vagyok. Nekem ez a boldogság.
Mindenki antiszocializmusnak fogja fel.
Első állomásunk a Syma-ban egy fagyi/főzőgép/fagyifőzőgép/édességkiállítás? volt. Bezabáltunk fagyiból és én rántottából meg lazacból, a többiek is fagyiból, plusz baconből és csirkecombból, de vegának lenni élvezetes, igazából, szóval ragaszkodtam a tartózkodáshoz. Délig körülbelül ott lebzseltünk, és kóstoltunk, amit csak lehetett. Személyes kedvencem a mákos guba, a levendula és a fánk marad, mindörökre. Egyszerűen élvezet volt enni, el sem tudjátok képzelni azt az euforikus élményt, mikor végre találsz egy pultot, ahol nem kanálba adják a fagyit, hanem tölcsérbe. 
Ikea, kaja és bevásárlás. Semmit nem kaptam, körülbelül, aztán ha belegondolok, tényleg nem kaptam semmit, ezért az Auchanban kikunyeráltam egy egyentrikót Kittyvel. Anyát meg lehet venni mindennel, ami olcsó és tengerészes.
Este nagy nyögve-nyelve odaálltam édesanyám elé, és közöltem vele, hogy szombaton 250 forintért láttam egy nagyon, de tényleg, hidd el, nagyon fasza sapkát, és muszáj megvennem. Megengedte. Így hát eldöntöttem, egy sikeres hétfő után bemegyek az Árkádba, elfoglalom háendemiát, és veszek egy ultramenő sapkát.


2015. március 9.

Átaludtam, és okos emberekkel végigbeszélgettem a napot.
És megvettem a sapkám. Tényleg 250-ért adták.
Ami azért kiborító, mert még a fagyi is drágább ennél a sapkánál.

Nincsenek megjegyzések: