Oldalak

2015. április 19., vasárnap

Restart

Pár napja, pár hete, vagy pár hónapja eldöntöttem, hogy márpedig én megváltozok. Egész jó úton haladok, mert egyre kevesebb a fekete ruha a szekrényemben, járok helyekre, egyre jobban tanulok, nőiesebben öltözködöm, többet fogytam mint valaha, és sokkal jobb dolgokat eszem. És hogy ezt ide leírtam, nagyon meglep, hogy mennyit változtam.


Pénteken kimentem Detti elé az állomásra, és útközben összefutottam az osztálytársaimmal - megértettem, miért nem szeretem őket, de nem kötöttem az orrukra, mennyire undorító az, amit előttem művelnek, inkább vettem egy csokit és a telefonomat néztem, hogy mikor fut be a vonat, de az persze késett húsz percet.
Igazán boszorkányosnak éreztem magam, nagyon szerettem az outfitemet. Mostanában egyre inkább erre hajtok: hogy lehetnék egy kicsit boszorkányosabb? De nem olyan barátságtalan boszorkány, hanem az a cuki boszorkány, aki zsályát és bazsalikomot tart a virágos ruhája zsebeiben, meg zsebórát és valami kis varázskövet.
Esett az eső, az öcsémet ügyeletre vittük, diákcsemegét ettünk és az elrontott generációról meg a magas derekú rövidnadrágokról beszélgettünk. Hónapok óta, sőt vagy egy éve akartam egyet, és talán két héttel ezelőtt sikerült szereznem egy gyönyörű darabot a turiból, 1600 forintért. Megvettem mellé életem köntösét, és szemét voltam, mert nem szóltam Raistlinnek, hogy olyat veszek. Raistlin, ha ezt olvasod, könyörgöm, bocsáss meg, és tekintsd meg oldalt azt a kardigánköntösbármit, és nézd, mennyire szeretem.
Hazajöttünk, próbáltuk feltalálni magunkat - filmet néztünk, piszkáltuk Artúr nyuszit, egymást, a telefonunkkal babráltunk, Dorian Grayt néztünk és boroztunk, slamről beszéltünk, a verseiről (rájöttem, mennyire ritkán alkotok bármit is), hogy neki mennyire megy ez a kreatív-dolog, nekem meg kicsit sem. A depresszió volt az, ami miatt írtam, és nem szabad hagynom, hogy ez így maradjon, de ha egy betűt kéne is most leírnom, akkor is elsírnám magam, mert nem lenne elég jó. De neki fogok állni, mert megfogadtam, és nem szabad abbahagynom. Mellesleg egyre többet olvasok. Bármit, ami megéri.
Fél kettőig-kettőig beszélgettünk, majd fél perc különbséggel mély álomba zuhantunk.
Másnap tízkor keltünk, és ebédig az égvilágon semmi értelmeset nem csináltunk, csak elsétáltunk a játszótérig meg vissza, és élveztük az esős este utáni gyerekhang mentes környezet illatait és hangulatát. A chia magok megszerzésének terve kudarcba fulladt, köszönhetően a bolt meglehetősen zavaró nyitva tartásának, ugyanis amikor az eladónak kedve van, kinyitja, ha nincs, így jártunk; az ember beleőrül.
Levesfőzés, kisebb Breaking Bad akció, pedig csak rókagomba krémleves, vízből és porból.
Város: Kitti és anya barátnője velünk, aggódunk, hogy megyünk ezután partizni, hiszen tervezik, hogy hazamegyünk és pizzát eszünk. Kitti próbál lázas lenni. Cipőt veszünk nekem, gyönyörű, magassarkú és fekete, nem olyan, mint amit elképzeltem, de hasonló - és a szívem csücske. Felvettem és nem akartam levenni. Rózsaszín hajfesték, 580-ért. Durva nyarunk lesz, felolvasóest rózsaszín tincsekkel. Turkáló: irigykedés, nagy-mell-problémák. Ez nem jön rám, az túl hosszú, nézd a hátát, ez tökéletes! Két ruha, egy magas derekú nadrág, és én boldog voltam velük.
 - Azt a masnisat kirakom, úgyis sápít.
 - Ööö.. sápadt akarok lenni.
 - Majd kinövöd a hülyeséget; sose akarsz beállni a szoláriumba.
 - Mert szívesebben vagyok sápadt, mint Nutella.
Nyűgösség, mert mások próbálják lenyúlni a stílusom. Mindennél jobban idegesít, és az emberek hisztije is. Mármint, a tényleges hiszti."Túl vékony vagyok, de nem akarom ezt a nadrágot használaton kívülre tenni". 
Bánt, mert másoknak nem úgy állnak a mell alatt megköthető ruhák, mint nekem. Nekem sehogy sem állnak - nincsenek.
Kínos beszélgetés: ha Úri-muriba megyünk, hol eszünk majd vacsorát? Addig nem bírjuk ki. Nem akarják, hogy bemenjünk a mekibe, de mi tiltakozunk, sütit szeretnénk enni, nem valami húsos műanyagot. A süti legalább cukros műanyag, néha megengedhetem. 
Összefutottunk az eszeveszett udvarlómmal. Meglátott magassarkúban, és meggondolta magát, nem szeret engem. Nem az bánt, hogy nem szeret, sosem érdekelt - hanem hogy amiatt, mert ha egyszer nálam van a barátnőm, nem ereszthetem el magam. 
Kocsmába mentünk, vagyis elvileg egy kávézó és mulató, régies hangulatú, olcsó, és nagyon jófej a csapos. Dettinek képeslapot kértem - magamnak egy pohár vizet, hogy legyen mire emlékezni.
 - És neked mit szabad?
 - Én egy pohár vizet szeretnék kérni - mondtam pirulva, a szememet a pultra sütve.
 - Ez nem az a hely! 
Aztán sört ittunk, meg rumot és fröccsöt, lovas képeslappal és apró mosdóval, mellettünk szülinapozó egyetemistákkal. Csodálom az életformájukat, és akarom az ő korukat, meg azt a szeder-lime színű pulcsit. Részegen siettünk a 21:20-as buszra, és nevettünk, magassarkúban futottam, fájt, de élveztem.
Kiégett a villany a fürdőben, így kénytelenek voltunk az előszoba és a vécé semmike fényében fürdeni, villanykörte hiányában. Valamiért úgy érzem, ha felnőtt leszek, mindig vagy 15 lesz a szekrényben - fő a biztonság. 
Apa aztán bejelentette, hogy hétfőn hazajön. Ezek után a Baby Came Home szólt a fejemben, és háromnegyed kettőkor, mikor Detti már szendergett, én is nyugovóra tértem, hatalmas mosollyal az arcomon. Mert a Drinnel is kibékültünk. 
A dolgok kezdtek helyrejönni, mikor a Detti elment. A családom furcsának találta őt is, mint minden barátomat, de nem nagyon érdekelt - ő az én barátnőm, és büszke vagyok rá, hogy az emberek megjegyzik majd őt. Slammer lesz, tudom én. De nem engedem, hogy olyan kalapot vegyen, mint én. 
Kiolvastam a Dorian Grayt, az egzisztenciális krízisemnek hála most nem tudok tanulni, ezért blogolok, pedig holnap hazajön apa, és csak későn érek haza. De ha ma nem is tudok tanulni, ez tökéletes kifogás lesz.
Viszont érzem, hogy megint, mint mindig, tizenegykor állok majd neki feldolgozni a matek anyagot, és mosolygok, hogy mégsem, soha nem változok. 

Nincsenek megjegyzések: